Miért érzem magam mindig felelősnek másokért?

Sokan hordozzuk magunkban azt a szilárd meggyőződést, hogy a körülöttünk lévők boldogulása – vagy épp rosszkedve – a mi felelősségünk. Ez az automatikus működés a legváratlanabb helyzetekben is tetten érhető: elég egy kolléga feszült arckifejezése, és máris azon szorongunk: biztosan haragszik rám valamiért. Máskor a partnerünk rosszkedvét saját kudarcként éljük meg, vagy mély bűntudatot érzünk, ha nem állunk állandóan készenlétben a szüleink számára.

Ez a fajta túlzott felelősségvállalás azonban ritkán fakad csupán segítőkészségből. Valójában ez egy mélyen rögzült túlélési stratégia, amit gyerekként fejlesztettünk ki, hogy érzelmileg boldogulni tudjunk a szüleink mellett.

Amikor felcserélődnek a szerepek

Lindsay C. Gibson és Alice Miller munkássága rávilágít arra a fájdalmas dinamikára, amikor a szülő és a gyermek szerepei felcserélődnek. Az érzelmileg éretlen szülő nem feltétlenül rosszindulatú, de hiányzik belőle az a mélység és önreflexió, amely lehetővé tenné számára, hogy gyermeke érzelmi támasza legyen.

Ehelyett – mint egy kisgyerek felnőtt testben – ő maga válik függővé a gyermeke hangulatától. Ebben a légkörben a gyermek hamar megtanulja, hogy a biztonsága attól függ, mennyire tudja „leolvasni” és szabályozni a szülő érzelmeit. Ezt a folyamatot nevezzük parentifikációnak: a gyermek válik a szülő érzelmi támaszává, miközben saját igényei láthatatlanná válnak.

A testünk nem felejt: a "fawn" stresszválasz

Ez a korai tapasztalat beépül az idegrendszerünkbe is. Stephen Porges polivagális elmélete segít megérteni, miért érezhetünk állandó feszültséget felnőttként. Az idegrendszerünk megtanulta a „fawn” (engesztelő) stresszválaszt. Felnőttként ezt a folyamatos készenlétet visszük magunkkal a munkahelyünkre és a párkapcsolatainkba is. Öntudatlanul is a környezetünket pásztázzuk, és még mielőtt bárki kérné, próbáljuk elsimítani a feszültséget, csak nehogy elutasítással találkozzunk, amitől gyerekként annyira tartottunk.

Mi segíthet a változtatásban?

Fontos látni, hogy a szüleink transzgenerációs traumáinak megértése nem jelenti a viselkedésük felmentését, de segíthet nekünk abban, hogy a bűntudat helyett végre a saját gyógyulásunkra koncentrálhassunk. A kiút a belső munkán keresztül vezet:

1. A gyász és az elfojtott érzések megengedése

   Ez a folyamat gyakran fájdalmas, mert szembe kell néznünk mindazzal, amit gyerekként el kellett nyomnunk a túlélés érdekében. Fontos megengedni magunknak a dühöt, amiért nem kaptunk megfelelő védelmet, amikor szükségünk lett volna rá; a mély szomorúságot az elveszett biztonságérzet miatt, és a csalódottságot, hogy a szülőnk sokszor nem tudott felnőttként viselkedni. A gyász nemcsak a vágyott szülőkép elengedéséről szól, hanem minden olyan érzés érvényesítéséről, amit eddig a bűntudat miatt nem tudtunk érezni: biztonságos és gyógyító környezetben ezek az érzések végre „átmehetnek” rajtunk.

2. Idegrendszeri szabályozás - a biztonság újratanulása

   Mivel a megfelelési kényszer testi tünetekben is (pl. gombócérzés a torokban, emésztési panaszok, testi feszültség) jelentkezik, a történtekről való beszélgetés gyakran nem elegendő. Érdemes megtanítani az idegrendszerünknek, hogy a határhúzás nem egyenlő a veszéllyel. Amikor nemet mondunk, a testünk ősi riasztórendszere bekapcsolhat, de légzésgyakorlatokkal és testalapú technikákkal áthuzalozható az idegrendszeri válasz: ma már felnőttek vagyunk, van választásunk, és biztonságban vagyunk akkor is, ha valaki más nem elégedett velünk.

3. Az érzelmi távolságtartás és a „szürke kő” technika

   Érdemes megtanulnunk, hogyan legyünk megfigyelők a saját életünkben ahelyett, hogy reflexszerűen beleugranánk a másik fél érzelmi örvényébe. Ebben segít az ún. szürke kő technika: ilyenkor tudatosan unalmassá és érzelemmentessé válunk a szülő számára. Nem adunk támadási felületet, nem magyarázkodunk, és nem próbáljuk meggyőzni őt az igazunkról. Ez nem elutasítás a mi részünkről, hanem egy érzelmi védőpajzs, amivel megakadályozzuk az ilyenkor tipikus játszmákat, és visszavesszük az irányítást a saját belső békénk felett.

4. Tudatos határkijelölés: a „lelki izomzat” építése

   A határok meghúzását érdemes kicsiben kezdeni, olyan helyzetekben, ahol nincs nagy tét. Gyakoroljuk a nemet mondást egy kéretlen ajánlatra, vagy egy távoli ismerős kérésére. Ezek a sikerélmények erősítik a „lelki izomzatunkat” ahhoz, hogy később a számunkra komplikáltabb kapcsolatokban is képesek legyünk kiállni magunkért.

   
   

   Fontos azonban látni, hogy ez egy folyamat: a gyógyulás nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem lassú, egymásra épülő rétegekben és nem lineárisan. Képzeld el úgy, mint egy hagyma lefejtését: minden egyes felismeréssel és minden egyes meghúzott határral egy újabb réteg bűntudat veszít az erejéből. Lesznek napok, amikor könnyebben megy, és lesznek, amikor a régi berögződések győzedelmeskednek – és ez teljesen rendben van így.

   
   

   Amikor elkezdjük tudatosítani ezeket a reakciókat, esélyt kapunk arra, hogy ne megmentők, hanem önazonos felnőttek legyünk az életünkben. A felelősség letétele nem azt jelenti, hogy mától nem törődünk senkivel. Továbbra is fontosak a kapcsolataink. A különbség abban rejlik, hogy visszaadjuk másoknak azt a terhet, amit soha nem is nekünk kellett volna cipelnünk.

   
   

   Nem vagyunk felelősek egy másik felnőtt ember boldogságáért, az érzelmi kitöréseiért vagy a belső ürességéért. Amikor meghúzzuk a határainkat, az végre rólunk szól, nem a másikról. Ugyanakkor elismerjük az is, hogy a másik fél is felnőtt, aki képes (vagy képesnek kellene lennie) megküzdeni a saját érzéseivel. Ez a folyamat nem önzés, hanem az egészségesebb egyensúly megteremtésének fontos alappillére. A jogosulatlan felelősség elengedése az első lépés egy olyan élet felé, ahol a saját igényeid is helyet kapnak, és végre te is fontossá válhatsz a saját életedben.

Amikor a fentiek nem elegendőek

Fontos látni, hogy a fenti technikák az érzelmi éretlenségből fakadó nehézségekre kínálnak megoldást. Vannak azonban helyzetek, amelyek másfajta megközelítést igényelnek:

• Bántalmazó kapcsolatok

  Ha fizikai, szóbeli vagy súlyos érzelmi bántalmazásról (például folyamatos megfélemlítésről vagy gaslighting-ról) van szó, a határok kijelölése vagy a „szürke kő” technika önmagában nem nyújt megoldást, sőt, bizonyos esetekben fokozhatja is a veszélyt. Ilyenkor a legfontosabb lépés a fizikai és érzelmi biztonságod megteremtése, és az erre szakosodott segítség keresése.

  
  

• Pszichiátriai betegségek

  Ha a hozzátartozód diagnosztizált pszichiátriai betegséggel él (pl. súlyos depresszió, skizofrénia vagy valamilyen függőség), a felelősségvállalás kérdése sokkal összetettebb, ezért a családtagok számára speciális támogató csoportok és szakember felkeresése javasolt.

  
  

Felhasznált és ajánlott irodalom

• Bessel van der Kolk (2020): A test mindent számontart. Ursus Libris

• Buda Béla (2002): A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései. Animula Kft.

• Gibson, Lindsay C. (2017): Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei. Kulcslyuk Kiadó Kft.

• Orvos-Tóth Noémi (2018): Örökölt sors. Kulcslyuk Kiadó Kft.

• Porges, Stephen W. (2022): Útmutató a polivagális elmélethez - A biztonságérzet átalakító ereje. Ursus Libris